2013. december 24.

Második fejezet

Döbbentem álltam a Rumpus irodája előtt. Fam szélesen vigyorogva tekintett körbe, és minden arra járó criattal lepacsizott.
- Befejezted? - kérdeztem tőle.
- Be. - felelte egyszerűen, majd felém fordult. - Mikor indulunk?
- Figyelj. Nincs olyan, hogy indulunk. Én indulok felfelé, Te pedig arra amerre akarsz. - mondtam komolyan és a feljáró felé indultam.
- Akkor veled megyek. - szólt utánam magától értetődően. Ütemes csoszogás kezdődött ezután.
- Próbáltam kíméletes lenni. De inkább kimondom kereken, rendben? - kérdeztem tőle a vállam fölött. A kérdésemre egy bólintás volt a válasz. - Tűnj innen! - ordítottam a képébe, majd tovább mentem.
- Calumnior! - zengett a folyosó a nevemtől.
- Mit akarsz már Te is? - fordultam vissza Hazard felé. Hazard scribak, Rumpus jobb keze.
- Rumpus küldött.
- Micsoda meglepetés! Mikor tettél valamit is, amit nem Rumpus parancsolt? - kérdeztem gúnyosan.
- Ahogy telnek az évek egyre gorombább vagy. - sóhajtott lemondóan. Válaszként csupán vállat vontam.
- Ez van. - mondtam tömören. Indulni akartam.
- Famulatur is veled megy. - lépett elém Hazard.
- Miért? - kérdeztem ingerülten.
- Csak óvatosan. - csitított a scribak, valószínűleg, hogy fogjam vissza magam. - Te is tudod, hogy egy criatnak veled kell tartania, Őt választották, mert egyedül Ő jelentkezett. - suttogta.
- Erről biztosan nem én tehetek. - mondtam szarkasztikusan. Hazard csupán felvonta a szemöldökét. Farkasszemet néztünk egymással, azonban kénytelen voltam feladni. 
Sosem voltam jó az ilyesmiben.
- Rendben Fam. Gyere. De ha lemaradsz esküszöm otthagylak megdögleni. - mondtam belenyugvóan. Kikerültem Hazardot, aki viszont karomat megragadva visszarántott.
- Este? - kérdezte, tekintete izgalomtól csillogott.
- Talán. - kacsintottam rá. Karomat kirántottam a keze közül.
- A lifttel megyünk? - kérdezte több perces néma csend után Famulatur.
- Nem.
- Nem mondod, hogy lépcsőzni akarsz? - hitetlenkedett.
- Ezer éve így csinálom. Ha nem tetszik, elmehetsz. - feleltem.
- Nem megyek sehová. - jelentette ki.
- Tudod, csodálatra méltó a kitartásod. - kuncogtam.
- Tudom. - nevetett Ő is. - Nem vagy annyira szörnyű, mint hiszik. - váltott komolyabb hangnemre.
- Meg ne tudják. - morogtam.
A lépcső felé indultam, Fam pedig csendesen követett. Imádtam lépcsőzni, főleg ezen a lépcsőn. Több millió lépcsőfok, mind emberi koponyából és csontból összeeszkábálva, már csak a rosszindulat tartotta össze. De mitől ilyen félelmetes, hogy a mögöttem haladó criat remeg a félelemtől?
A félelmetességét az adja, hogy apró, zöld lámpák világítják meg a lépcsőt, melyeket még az emberi koponyákban helyeztek el. Körülbelül száz évvel ezelőtt, mikor már a spot-lámpa is elterjedt, élt a Földön egy ember, aki ennek a mestere volt. Szép kort élt, és gyönyörű lámpákat csinált, forradalmi alkotó volt.
Megöltük.
Itt lent kapott egy átmeneti testet, hogy hátborzongató fényekkel felszerelje az Alvilágot, de mindehhez kellett energia is. Nem vezethettünk le több kilométer hosszúságban vezetéket a föld alá! Így az emberek utolsó sóhaja adja az energiát, mely kivilágítja azt az útvonalat, melyen újabb halott lelkeket hozunk le.
- Nem játszunk valamit? - kérdezte körülbelül a felénél Famulatur. 
- Tessék? - torpantam meg.
A vállam fölött hátrapillantottam a körülbelül tizenhét évesnek kinéző gyermekre. Koszos arca volt, régies, gyűrött ruhája és annyi izgalom és boldogság csillogott a szemében, hogy elkapott a hányinger.
- Játszani akarsz? - kérdeztem olyan mély hangon, mellyel az embereket csábítom el.
- Igazából nem. - felelte egyszerűen. - A régi életedről akartam kérdezni, de nem..
A falhoz vágtam.
- Senki. Nem. Kérdezhet. A. Múltamról. - hangsúlyoztam ki minden egyes szót.
- De azt hittem.. - kezdte el már zöldülő fejjel.
- Nem érdekel mit hittél! Ha még egyszer megkérdezed, utalsz rá vagy éppen rá gondolsz, a tárolóból elveszem a lelked és egy rohadt fáklyát csinálok belőle. Világos?! - sikítottam. Csend borult a területre, mindezt kihasználva elfordultam Famulatur-tól. Innentől kezdve már csak a lépcsőzésre koncentráltam. Igyekeztem nem tudomást venni a mögöttem szomorúan kullogó srácról. A sikításom okozta csend lassan megszűnt és ismét betöltötte a teret az élet zajai. A lelkek susogása, az apró lélegzetvételek, a bugyogás, Fam csoszogása és... szipogása?!
- Te sírsz? - torpantam meg.
- Én..természetesen... nem. - viszont az első könnycseppje így is utat tört a szemhéjai közül. Akárcsak egy börtönéből szabadult ember. 
Kitört. 
Szabad lett.
Megilletődve álltam a criat előtt. Sosem voltam sem érzelgős ember, sem moldre, azonban ez a kis száz akárhány éves vakarcs kicsikarta belőlem azt az érzelmet, mellyel csak az érző lelkek rendelkeznek; a bűntudatot.
Nem kellene, hogy legyen ilyenem. Hiszen moldre vagyok, a Pokolra is. Egy lélekszívó, egy alattomos tolvaj, ha úgy vesszük. Lehajtott fejjel egy csontot piszkálgattam a bakancsom orrával, és próbáltam kitalálni, mit tegyek ezzel a kis gyermekkel, aki bekerült a Pokolba.
- Sajnálom Famulatur. Nem akartam ennyire durva lenni.
- De, Calumnior akartál. - felelte egyszerűen. Nem tehettem róla, felkuncogtam. 
- Túl jól ismersz. - mondtam.
Fam is felnevetett. Úgy tett, mintha nem is egy perce fenyegettem volna meg azzal, hogy az egyetlen bizonyítékát tönkreteszem annak, hogy egyszer ember volt.
- Na gyere menjünk, ki akarom szívni azt a lelket, hogy korán visszajöhessek. - ismét a lépcsőzésre koncentráltam. Azonban valami motoszkált bennem. És nem a kukacok vagy ilyesmi, azokat már egy hónapja eltüntettem a testemből. Arra gondoltam, hogy meg kellene ismernem ezt a szolgát, hiszen Ő a társam. Bármilyen fiatal és gáz a kölyök, vele kell mennem minden küldetésre. Ha beszélnénk egy kicsit, talán nem kellene ezt a lépcsős procedúrát mindig megismételni. Ráadásul tudnék vele beszélgetni, mással úgy sem teszem. Szerintem Rumpus utasításai, Hazard alatt való nyögéseim, és az áldozatok elcsábítására használt minimális beszéd nem igazán számít.
Famulatur talán, de tényleg csak elméletileg lehetne, a... barátom.
Atya Fia Pokol, mikre gondolok?!
- Hé, Fam. Te honnan is származol? - kérdeztem úgy, hogy az érdeklődéseimnek csak egy minimális részét érzékelje.
- Franciaországban születtem, még 1996-ban. - felelte.
1996? Érdekes, pont akkor voltam az év moldre-ja.
- 2013-ban, karácsony este haltam meg. Tizenhét éves voltam. Valamiért ide, New York-ba hoztak. Fogalmam sincs, miért.
- Tudod, akkor lecsökkent a new yorki lélek-készlet. Mivel a Főnök ide rendezkedett be, létfontosságú volt, hogy ezt a Pokolnál is rosszabb helyet - ha mondhatom így - élettel töltsük meg. Így a Világ egész területéről érkeztek ide lelkek. Ma már szerencsére nincs ilyen mentőakcióra szükség. - meséltem.
- Te szívtad el a lelkem? - kérdezte csendesen.
- Nem. Én mindig ide voltam beosztva. Te is tudod, hogy tudunk Portálokat nyitni. Azokon küldték át fiolákban a lelkeket. - magyaráztam.
- Te..? - de a végén inkább elhallgatott.
- Én mi? - kérdeztem vissza, de tudtam, hogy úgysem fogja befejezni a mondatát. - 579-ben születtem, az akkori Itáliában és, és ide jöttem, eladtam a lelkem és innen kezdve tudod a sztorit. - hadartam.
- És mi volt közben? - kérdezte fellelkesülve.
- Egyszer elmondom, de már itt vagyunk a felszínen. Vigyázz, világos? - kérdeztem hátra fordulva.
Semmit sem szólt, csak biccentett.
- Egy sikátornál lesz. - mondtam a detektort nézve.
- Ez mi? - kérdezte a vállam felett megnézve a műszert.
- Ez egy lélek-detektor. De nevezhetjük GPS-nek is. Beírom a nevét és kiadja merre keressem.
- Hisz ez itt van mellettünk. - hitetlenkedett Fam.
Egy aprót bólintottam és átalakultam. 
A homlokomon megfeszült a bőr, és két apró, fekete szarvacska tört magának utat. Az amúgy mogyoróbarna szemem feketévé változott, és teljesen kitöltötte az üreget, nem látszott a szemem fehérje. A körmeim helyét karmok váltották fel. Ökölbe szorított kezeim közül füst tört elő, melyet kényem-kedvem szerint alakíthattam, formálhattam.
- Készen állsz? - kérdeztem a szokásosnál mélyebb, csábítóbb hangon. Ez egy alapvető képesség, mindez arra szolgál, hogy az emberek így se ijedjenek meg tőlünk. Ha a hang mégsem válna be, ott van a sikoly.
- Természetesen. - mondta a segítőm és már nyúlt a fiola után.
Emberi feletti sebességgel felmásztam a falon. A tetőn mindent jól láttam. Igaz, hogy a célszemély egy sötét, elszigetelt sikátorban kínozta éppen az áldozatát, de a kis féreg nem tudta, hogy Ő lesz ezen az éjszakán megtörve. Örökre.
Intettem Fam-nak a tetőtől, aki egy aprót bólintva a földön, a sikátor felé rohant.
Nyakamat jobbra-balra fordítva kiroppantottam és elkezdtem a vadászatot.
Aprókat lépve értem a ház szélére, majd megerőltetés nélkül átlendültem a másik tetőre. Halkan végigszaladtam és a széléről letekintettem a sikátorra.
- Engedj el! - sikított a lány.
- Arra várhatsz, Te kis kurva. Egész este hergeltél a bárban. Azt hitted nem veszem el azt, amit akarok? - kérdezte alkoholtól túlfűtött hangon a krapek.
- A pénzem ott a táskában, csak engedjen már el! - sírt a szőke, szilikonmellű nő.
- Miután betettem a farkam és elvégeztem a dolgom elengedlek, Tündérvirág. - mondta Dav és a cipzárja után nyúlt. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy leugorjak. 
Hangtalanul értem földet, de elég szellőt kavartam ahhoz, hogy észrevegyenek.
- Szia Cica. Csak maradj ott, téged is kezelésbe veszlek, csak várd ki a sorod. - nyögte és már elő is vette a szerszámát.
- Tudod, először Te érdemelnél valamilyen, hm.. ellátást. - búgtam szexi hangon.
- Igen? - kérdezte meglepődve, de az az undorító vigyor már felkúszott a képére.
- Ó, igen. - mondtam és felemeltem a jobb kezem. Épphogy meglendítettem, Dav már eléggé közelről figyelte a falat. A két kezemből a füst gyorsan előre tört. Felkúszott Dav lábain, körbeölelte a testét, majd felkúszott a nyakára. Fojtogatni kezdtem, minden erőlködés nélkül. Csak gondolnom kellett rá. Időközben Fam is megérkezett.
Felém dobott egy fiolát és a szőke plasztik cicát próbálta megtartani. A fiolával a kezemben a férfihoz léptem. A számhoz emeltem az üvegcsét, és a fogammal kiemeltem belőle a dugót.
- Annyi biztasson. - mondtam. - Hogy az Ördögnek kellettél. - Érdekes módon a dugótól nem kezdtem el dadogni. Mikre nem jó a moldre képesség?
A füst még mindig erősen szorította a falhoz az áldozatot, jobb kezemet egy kicsit behajlítva az arcához emeltem és a kezemet egy picit forgatva elszívtam a lelkét.
Én magam sem értem miért, de már ennyitől áramlani kezd a lélek. Persze a számat is a szája elé emelhettem volna, de azt a Nagy Úr nem igazán kedveli. És én sem veszem a számba akárki lelkét. Dav sikítozott, sírt sőt maga alá is csinált, de már nem tudott megállítani.
A lelke már a kezemben volt. A fiolához érintettem a kezem és a lélek beleáramlott. Rátettem a kupakot, majd Famulatur-hoz indultam. A nő is a falnak préselődött.
Fam elrakta a Dav lelkével teli üvegcsét, majd egy újat vett elő.
- Ő is mehet, nem? - kérdezte egyszerűen.
Csupán a vállamat vonogattam és a lányhoz léptem.
Ekkor a csendet egy kiáltás törte meg.
- Állj meg Calumnior! Elég volt!
- Lám-lám, kihez van balszerencsém? Te vagy az, Gabriel?

2013. július 31.

Első fejezet.



Háború.
Háború szaga terjeng a pokol dohos levegőjében. Ez az átható szag, mely oly jellegzetes, hogy akkor is felismered, ha ez az első találkozásod vele - mindenhol ott van.
Terjed.
Nincs előle menekvés. Nem kényszerítheted megállásra.
Mindhárom világban jelen van. A tiédben, azaz az emberek világában, a Mennyben, ahol az angyalok uralkodnak Isten mellett és itt, a Pokolban.
Bár én a "pokol" kifejezést eléggé tágnak találom. Ugyebár, mi jut az emberek eszébe először, mikor ezzel a szóval találkoznak?
Az Ördög és a kárhozott lelkek.
Ez eddig teljesen stimmel.
Ám senki sem gondol a mélyebben élő lényekre, akik a piszkos munkát végzik. Hiszen halott már valaki itt a criatokról, akik önként álltak a Nagy Úr szolgálatába szolgaként? Idetartoznak még a scribak is. Ők egyfajta irodai munkát végeznek. Feladtuk az, hogy megszervezzék a moldrek küldetéseit, melyek abból állnak, hogy az embereket megfosszák legnagyobb kincsüktől.
Mégpedig a lelküktől.
Ezzel fel is soroltam a harmadik és egyben utolsó társadalmi csoportot itt az Alvilágban, a moldrekat. Ide tartozom én is. Egykor, mikor még áram sem létezett, eladtam a lelkem az örök éltért. És most itt vagyok. Moldreként tengetem életemet és elveszem azt, amit én önként adtam el. De mindez nem olyan egyszerű. A mi munkánkat is gátolja valami. Jobban mondva, valakik.
Az angyalok.
Nincs sok különbség közöttünk. Attól az alapvető ténytől eltekintve, hogy Ők jók és kegyelmesek, mi még véletlenül se. Mindemellett, mi máshogy végezzük a munkánkat. Míg az angyalok próbálják minél gyengédebben, fájdalommentesen átvinni a lelkeket a túlvilágba, addig mi csupán elszívjuk a lelkeket nem törődve az ezzel járó kínnal és fájdalommal. De ezt a nevünkből is ki lehet találni, ugyanis a moldre annyit tesz; lélekszívó.
Ez lenne az én munkám.
Lélekszívó vagyok, de mielőtt bárki pánikba esne...nem vehetem el akárki lelkét - sajnos - erről a főnököm dönt, Rumpus - aki a Nagy Úrtól kapja az utasításokat.
- Calumnior! - visszhangzott a kiáltás. Nem lehetett erőteljesnek nevezni, ám minden más zajon áthatolt. Csoszogó léptek hangja hallatszott, melyek az ajtóm előtt eltompultak, végül megszűntek. Félénk kopogás, aztán nyikorogva kinyílt az emberi csontokból épült ajtóm.
Igen. Emberi csontokból.
- Mit akarsz Fam? - kérdeztem ridegen.
- Rumpus hív. - motyogta maga elé. Famulatur criat, azaz szolga. Rumpus keze alá tartozik. Nem sok feladata van, csupán annyi, hogy folyamatosan fel s alá rohangálva buzdítja a moldrekat.
- Most jöttem vissza. - feleltem, és az általam füstből alkotott fotelra telepedtem.
- Tudom és fantasztikus voltál.. alig egy óra alatt három lelket hoztál. - válaszolt izgatottan.
- Nem kell segget nyalni Fam. - állítottam le a bókáradatot. - Rumpus az irodájában van?
- Igen. 
Hatalmasat sóhajtva felálltam az általam készített fotelből és az ajtó felé indultam.
- Van még valami? - kérdeztem a mögöttem kullogó Fam-et.
- Nincsen. 
- Akkor? - igen, a kedvesség és a jóindulat nem szerepel a repertoárom között.
- Melléd helyeztek ki. - válaszolta csendesen.
- Tessék?! - visítottam hisztérikusan. 
Minden elcsendesült. 
Nem hallatszott bugyborékolás, sem a criatok idegesítő, ám annál jellegzetesebb csoszogása. Nem törtek fel füstfelhők. Nem hallatszott zakatolás, nem hallatszott semmi. A moldrék sikítása és visítása némító hatású. Ezért eléggé ügyelni kell a hangszínünkre, mivel mindezt csak a harc során és a munkánk során használhatjuk fel.
- Miért? - kérdeztem immár normális hangon.
- Minden moldre mellé kell egy criat.
- Tudom, de miért pont Te? - kérdeztem lekezelően, majd szembefordultam vele. - Mióta is vagy itt? Száz éve, esetleg kétszáz? Kis haver, én már akkor itt güriztem, mikor még az ükapád sem volt sehol. Egy ilyen tapasztalatlan és ügyetlen szolgát küldenek a nyakamra. Felháborító. Tűnj el! - ordítottam a képébe.
Miután elrohant folytattam az utamat Rumpus irodája felé. Egy hatalmas vas ajtó előtt álltam meg. Az öklömmel ütöttem kettőt-hármat az ajtón, majd egy apró, természetfeletti legyintéssel sarkig tártam azt.
- Calumnoir! Itt is van a kedvenc, a pokol legjobb...
- Nem érdekel!  -vágtam ingerülten a szavába. Hiába legyezgette mindez a hiúságomat, nem volt időm minderre. - Te teljesen megőrültél? Az asszony elveszi az eszedet? Famulatur? Szégyen rám nézve!
- Ő szeretett volna melléd szegődni. - felelte.
- És?! Mióta a criatok itt a főnökök? - kérdeztem vissza.
- Ő az egyetlen aki a kibírhatatlan szeszélyeid ellenére elvállalta ezt a feladatot.
- Ez hízelgő rám nézve, mármint a kibírhatatlan szeszélyes rész. De lassan ezer éve egyedül dolgozom. Miért most kell mellém valaki? - hát ez elképesztően megalázó. Komolyan, minden egoista hajlam nélkül mondom, én vagyok az egyik legjobb moldre, erre az Alvilágban létező legszerencsétlenebb criatot rakják mellém. Szégyen.
- Nincs vergődés. Együtt dolgoztok. Készülünk a háborúra. Ráadásul az az idióta angyal - az utolsó szót szinte köpte - állandóan ott van ahol Te. Miért nem végzel vele is?
- Egy. Lélekszívó vagyok, hogy szívjak ki valakiből lelket mikor nincs neki? Kettő. Egyáltalán nem veszélyes. - védekeztem.
- Minden angyal veszélyes. - felelte lassan.
- Te berezelsz egy angyaltól? - kérdeztem gúnyosan, majd egy apró kacajt hallattam. - Rumpus, drága, naiv Rumpus. - csóváltam a fejem. - Félig ember vagy, viszont denevér szárnyad van, krokodil farkad, bika szarvad és úszóhártyás lábad. És te félsz egy baba arcú angyaltól?! - felnevettem, majd lemondóan sóhajtottam. - Hová kerültem?
- Nem erről van szó. Cselesek, Átcsábíthatnak a - egy mély levegőt vett, mintha fájdalmat okozna neki a következő szó kimondása. - Mennybe.
- Elképesztően jó humorod van Rump! - nevettem fel és egy jó darabig abba sem hagytam. - Ha mégis átcsábítanának a jó oldalra, hidd el addigra ki is rúgnának, mire Te felmentő sereget küldenél értem. - nyugtattam a főnökömet.
- Jó térjünk a lényegre  Őt kell megszerezned. - váltott komolyra és elém tolt egy fényképet. A fotó egy középkorú, sebhelyes arcú férfit ábrázolt. Tolvajnak néztem. De amilyen undorítóak az ember férfiak még befolyásos ember is lehet.
- Dav Wald a neve. Bűnöző. Lányokat és nőket erőszakol meg. Kapd el. - jött a tömör utasítás a legvégén. Aprót bólintottam és már talpon is voltam.
- Hol van most? - kérdeztem.
- A Lake Street-en van a tanyája. - felelte hivatalosan Rumpus.
- Rendben. Vedd úgy, hogy el van intézve.
Kiléptem az irodából és Famulatur-ba ütköztem.
- Ne most. - szűrtem ingerülten az összeszorított fogaim közül.
- Veled megy! - kiáltotta Rumpus.
Ennek hallatára Famulatur a levegőbe öklözött, mint egy idióta.
- Komoly bajai vannak. - mutattam a társamra.
Rumpus csak vállat vont, majd legyintett egyet. Bezáródott az ajtaja, ami az elutasítás egy gyönyörű, ám annál idegesítőbb jele volt.

2013. július 27.

Prológus



Háború dúl, még ha ezt az emberek világában nem is érzékelik. Háború dúl a hatalomért, a világ uralásáért. Viszont nem a megszokott ellenfelek között.
Itt nem Dél-Korea harcol Észak-Korea ellen, nem az egyiptomi nép a vezetőséggel szemben. Most nem testvérpárbajról van szó.
Itt az angyalok küzdenek a moldre-kal szemben.
Most azt kérdezed magadtól;
Mi a tét?
A válasz egyszerű:
A lelked.